Párkapcsolat klub

A történelem általában rágalmakkal illeti a szeretőket. Amíg az amerikai elnök félrelépései rendre felkavarják a kormányzó elit köreit, addig Európában a szerető, mint a politikai züllöttség forrása és szimbóluma, hosszú és gazdag múltra tekint vissza az európai uralkodói dinasztiák történetében.
az ártatlanság koraA kéjnő egyrészt menekülést jelentett a törvényes hitves és a kimerítően unalmas udvari élet elől, máskor viszont bűnbakként lehetett pellengérre állítani a katonai kudarcokért, a költekező, nem törődöm költségvetésért, az emelkedő adókért, vagyis tulajdonképpen minden népszerűtlen intézkedésért. És ez nem véletlen, hiszen egy XVIII. századi udvari kézikönyv szerint is a királyi szerető tökéletes pajzs a külvilág gyűlölete ellen.

Madame de Montespant, XIV. Lajos szeretőjét, Moliere és Racine pártfogóját boszorkányság vádja miatt távolították el az udvarból. Utódját, a hithű katolikus Madame de Maintenont a protestánsok kivégzésével vádolták. Marie Antoinette vesztét férje, a szemérmes XVI. Lajos hűséges természete okozta. Királyi szeretők hiányában ugyanis a nép, vélt vagy valós sérelmeiért - más hölgy nem lévén - a királynőn állt bosszút.

Az uralkodók körül legyeskedő szeretőket nagymérvű ellenszenv övezte. XV. Lajos hadügyminisztere, a nőgyűlölő Comte d’ Argenson szerint ezek a női démonok „úgy gondolják, hogy a prostitúcióval dicsőséget arathatnak, és így a történelem részévé válthatnak”. Ám a felháborítóan alacsony társadalmi rétegből származó Jeanne-Antoinette Poisson (1721-1764) esetében, a történelem egészen más fordulatot vett. A hölgy, akit később Madame de Pompadourként XV. Lajos kedvenc szeretőjeként, majd Franciaország tényleges irányítójaként ismert meg a világ, minden addigi, kéjnőkre tett dehonesztáló kijelentést megdöntött.

A siker receptje

Szemében a királyi ágy a hozzá tapadó fülledt erotikával, szexszel, szerelemmel, csillogással csak eszköz volt magasztosabb célok, a társadalmi felemelkedés és a hatalomgyakorlás megszerzése érdekében. A 18. század Franciaországában, a társadalmi rétegek közötti határvonalak olyannyira élesek voltak, hogy egy ambiciózus nő társadalmi ranglétrán való előrejutásának lehetősége gyakorlatilag egyenlő volt a nullával. Előttük csak egy út nyílt állt, ami nem volt más, mint a király szeretőjeként elismerést és hatalmat szerezni. Pompadour 14 évig volt a versailles-i palota „uralkodónője”. Ennek a hölgynek a csodával határos módon sikerült maximálisan kihasználnia azokat a lehetőségeket, amelyeket a kor nyújthatott a nők számára, és olyan messzire eljutnia, amelyről sorstársai még csak álmodni sem mertek.

Pompadour anyja, aki egy a hadügyminisztérium részére dolgozó húsbeszállító lányaként látta meg a napvilágot, kicsi korától erősítette leánya ambícióit. A gyermeknek adott becenév Reinette, azaz „Kiskirálynő” is ezt sugallta. 9 évesen egy jövendőmondó azt jósolta neki, hogy egy szép napon a király ágyasa lesz. Az édesanya, Madame Poisson rögtön aktivizálta kapcsolatait: megszerezte egy pénzügyi szakértő, bizonyos Charles Lenormand de Tournehem támogatását. Így Jeanne-Antoinette a férfi segítségével - akit mellesleg Pompadour apjának tartanak - ének, balett és csembaló órákat vehetett, valamint belekóstolhatott a színjátszás és a retorika világába. Pompadour életrajzírója, Christine Pevitt Algrant szerint „Franciaország szeretője, a Kiskirálynő egyenesen arra teremtetett, hogy az ország üdvöskéje legyen”.

Az első lépések

Pompadour a jól nevelt, fiatal nemes hölgy szerepében tetszelegve bebocsátást nyert Párizs leghíresebb, legelőkelőbb szalonjaiba. A 16 éves hölgy elkápráztatta a város vezető elitjét, elbűvölt mindenkit Madame de Mailly-től – aki ekkor XV. Lajos aktuális szeretője volt –egészen Voltaire-ig. A kor híres francia gondolkodói nemcsak barátai, hanem haszonélvezői is voltak káprázatos személyiségéből fakadó erejének. Tournehem, unokaöccse személyében, egy tisztességes férjet szerzett „leányának”, valamint egy kastélyt is ajándékozott neki, amely egészen véletlenül nagyon közel volt Choisy-hoz, ahol XV. Lajos nemrégiben vadászházat vásárolt.

Az aprólékos gonddal megtervezett, várva-várt nagy találkozás roppant egyszerűséggel zajlott le. A francia történész, Evelyne Lever tollából így hangzik a történet: „Reinette feltűnő színekben pompázó ruhájában a király és vadászkísérete által használt út mentén, hintójában várakozott arra, hogy Franciaország első embere elhaladjon mellette. Végül Lajos - a diszkrét támogatóknak köszönhetően – csak ráakadt a feltűnő jelenségre, és nem volt rest rögvest megjegyezni: „Morceau du roi”, azaz a király prédája lettél! Az udvarban mégsem adtak túl sok esélyt Pompadournak.

Intrikák kereszttüzében

A bukását hirdető jóslatok azonban nem váltak valóra. Versailles-ban maradt, és fokozatosan leszámolt múltjával. Törvényes hitvesének leveleire nem válaszolt, majd azt is elérte, hogy egy éves leányát eltűntesse a kíváncsi szemek elől. (A gyermek később kolostorba került, ahol 10 éves korában halt meg.) 1745 júliusában XV. Lajos a Marquise de Pompadour nevet, nemesi címet és egy pompás ingatlant adományozott udvara új üdvöskéjének. Az ekkor 24 éves leány a nyarat felkészüléssel töltötte. Jól tudta ugyanis, hogy az udvarhölgyek csak arra várnak, mikor hibázik. Ám Pompadour bízott önmagában és személyiségének varázsában. Nem volt olyan férfi a földön, akit ne tudott volna levenni a lábáról.

Ám a valóság nem volt ennyire romantikus. XV. Lajos szürke házasságának csapdájában vergődött, amelyet egy csendes, visszahúzódó lengyel hercegnővel kötött. Amikor Pompadour belépett az életébe, a király már számtalan szeretőt elfogyasztott. Csakhogy eddig még egyetlen francia uralkodó sem választott hivatalos ágyasául egy olyan nőt, aki egy középosztálybeli, szégyenletes múlttal rendelkező család sarja lett volna. Ez nem volt más, mint az udvari protokoll durva megsértése, és Pompadournak ezért nagy árat kellett fizetnie. Közutálat tárgyává lett, a tökfilkó trónörökös és annak nővérei leszajházták, és folyamatosan bukásának előkészítésén fáradoztak. „Kurtizánná emelkedett kis burzsoá, aki mindenkit saját erkölcsi szintjére süllyeszt, és az udvart nyomornegyeddé változtatja” – állt a Párizst elborító röpcédulákon.

És persze ott volt a király is, akinek a személyiségével is meg kellett birkóznia. Lajos egy jóképű, de betegesen bizarr férfi volt. Állandó vigasztalást és bátorítást igényelt. A kortárs szavai szerint az uralkodóval folytatott párbeszédek temetések, betegségek, sebészeti műtétek és a halál körül forogtak. Versailles pedig huzatos szobáival, elavult vízvezetékrendszerével csak növelte lelkében a csüggedést. Depresszióját fokozta a királyi élet dermesztő koreográfiája, amely ünnepélyes szertartásaival, végigkísérte mindennapjait.

A hatalom zenitjén

Pompadour érdekes történetekkel, kártyajátékokkal szórakoztatta Franciaország első emberét, és ha tehette mellette volt vadászatokon is. Meghitt vacsorákat rendezett lakosztályában, ahol a király az udvari protokollra fittyet hányva, kávét tölthetett vendégeinek. A szeretője által teremtett világban Lajos elmenekülhetett az uralkodói gondok elől, belefeledkezhetett a kertészet és az ornitológia világába is. Pompadour színtársulatot szervezett és pompázatos, pazar produkciókat vitt színpadra, ahol a fontosabb szerepeket természetesen mindig magának osztotta. Az egekig emelkedő költségek sohasem számítottak, ha kedvesét, Lajost kellett boldoggá tennie. Pompadour regnálása alatt az udvar szórakoztatására elköltött összegek a XIV. Lajos uralkodása alatti évi 400.000 livre-ről 2.500.000 livre-re nőttek.

Pompadour grandiózus építkezésekre bátorította a királyt. Tulajdonképpen itt jelentkeztek politikai befolyásának első jelei is. Hathatós közreműködésével elbocsátották a királyi építkezéseket irányító minisztert, akinek helyére fő mentorát, Tournehem-et tette. A király építtetési lázban égett, ebben az időszakban kezdődtek el a paloták (Fontainebleau, Trianon, Choisy és Compiegne) nagymérvű felújítási munkái. Pompadour hamarosan saját költségvetéssel rendelkezett, és energiáit a grandiózus, több mint fél tucat kastélyt tartalmazó Bellevue-i épületkomplexum építtetésére fordította.

Feltételezhető, hogy Pompadournak nem sok ideje maradt élvezni csillogó ékszereit - kimerült volt ugyanis, hiszen állandó támadásoknak volt kitéve, miközben a királyban is tartania kellett a lelket. „Az élet, amelyet folytatok, szörnyű” – panaszkodott egyik barátjának 1749-ben. „Egy percet sem tudok magamra fordítani.”

A mérleg

Ám kitartása végül meghozta jutalmát: annak ellenére, hogy XV. Lajos iránta érzett szenvedélyét barátság váltotta fel, halálig, 1764-ig a király mély hódolata övezte. Nap mint nap udvaroncok és külföldi diplomaták hada gyülekezett az asszony lakosztálya előtt, azért, hogy rajta keresztül nyerjék el a király kegyeit. Pompadour találkozókat ellenőrzött, figyelemmel kísérte a hadsereg tevékenységét, és ha kellett kellemetlen kérdésekkel teletűzdelt leveleket küldözgetett a csatamezőn szolgálatot teljesítő tábornokoknak. Átvette az irányítást a király nőügyei felett is, így egyeduralmát már senki sem veszélyeztette.

Evelyne Lever azt állítja, hogy Pompadour hataloméhsége csupán a király iránt érzett birtokló szerelem mellékhatása volt, amelyet - és ez a valószínűbb – a politikai felemelkedés igénye is elősegített. „Testileg, lelkileg hideg nő volt, ráadásul katasztrofálisan rossz politikus is. Kotnyeles természete arra sarkallta, hogy szakértő minisztereit a hozzá hű, de laikus barátaira cserélje le. XV. Lajos kezéből végképp kicsúszott az irányítás.”
Forrás: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=372

Címkék: