A nyugati világ szexuáletikája a zsidó-keresztény erkölcsi hagyományban gyökerezik. Ennek a hagyománynak az alapjait a Szentírás több ezer éves vallási és erkölcsi tanítása őrzi számunkra, melynek legfontosabb elemeit már a teremtéstörténetben megtaláljuk. Ez a forrás két, egymást kiegészítő szempont szerint rögzíti ennek az erkölcsszemléletnek az alapvető megállapítása.

A jahvista hagyomány (Kr.e. kb. 950) szerint a férfi és a nő egyenrangú felek és egymás segítőtársai. "Ádám" (vagyis a "föld porából alkotott teremtmény") elhagyja apját-anyját, és egy testté lesz feleségével. Isten ezzel felelőssé tette őket életük szerelemben történő továbbadásáért és a történelem továbbviteléért. Környezetükkel és egymással harmonikus kapcsolatban éltek; amint a szöveg mondja: nem szégyellték meztelenségüket (Ter 2,4-24).

A valamivel későbbi eredetű (Kr.e. 550) papi hagyomány kiemeli, hogy Isten saját képmására és hasonlatosságára férfinak és nőnek teremtette, és termékennyé tette őket. De ebben a forrásban már nem a harmonikus együttlét, hanem a bűn következményei és a történelemben kialakult hierarchikus családi rend kerülnek előtérbe. A kapcsolat megromlik közöttük és környezetükkel is. Amint a szöveg mondja: felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek, és ezért ruhát készítettek maguknak. Az asszony alá lett vetve férje tekintélyének, és fájdalommal kellett megszülnie gyermekeit. A férfinak viszont verejtékes munkával kellett megélhetésüket biztosítania. Végül vissza kellett térniük a porba, ahonnan vétettek, meg kellett halniuk. Ez a forrás őrzi a szaporodás parancsát, és azt is, hogy az embernek a teremtett világot uralma alá kell hajtania (Ter 1,1-2,3;3,1kk).

A zsidó-keresztény szexuáletika kiindulópontja tehát az a meggyőződés, hogy az Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette férfinak és nőnek az embert. Így látta őket jónak, és így áldotta meg őket. Ez a hasonlatosság valósul meg egy testté válásukban, szexuális szerelmükben is. Így válnak az élet és a történelem hordozóivá, a teremtett világ uraivá. Az őskinyilatkoztatás szerint tehát a monogám heteroszexuális házasság a férfi-női kapcsolatok normája, és az egy testté válásban megvalósul az isteni képmás teljessége is. Ezt az ideált azonban a bűn megcsorbította.

Istennek nincs neme

Az őstörténetből az is kitűnik, hogy a teremtés nem szexuális aktivitás eredménye. Ez éles ellentétbe állítja az izraelita istenképet a többi kánaáni nép vallási felfogásával. Isten tiszta lélek, akinek nincs sem teste, sem neme. Ebből következett a homo- és heteroszexuális kultikus, szakrális jellegű prostitúció szigorú tilalma is az Ószövetség népe körében. Ennek megszegését a Törvény halállal büntette (MTörv 23,18-19). A kánaáni kultúrkörben ez is egyedülálló tilalom volt.

Hasonló jellegzetesség, hogy, az ősbűn sem azonosítható szexuális cselekedettel. Az emberi szexualitás nem isteni erő, hanem pusztán e világi képesség, az eggyé válásnak és az élet továbbadásának eszköze, amelyet Isten megáldott, amikor férfinak és nőnek teremtette az embert.

A próféták korától a nem szakrális jellegű prostitúció is ítélet tárgyává vált, de a Törvényben megállapított szankció nélkül. Ellentétben állt ugyanis a házastársi hűséggel, amely Isten népe iránti hűségét jelképezte, valamint az önző vágyakon felülemelkedő szeretettel, a "szív tisztaságával" is (MTörv 6,4-6; Péld 5,15-20;6,23-35;7,1-27;9,13-28; Tób 8,1-11; Sir 25,1; Mal 2,14).

Férfi és nő -
az egyenjogúság vége?

A Teremtő eredeti szándékát kifejező férfi-női egyenrangúságot a pátriárkák korában kialakult társadalmi rend felborította. A feleség a férj tulajdonába került, és gyakorlatilag mindenben alá volt vetve tekintélyének (Kiv 20,17). A férj (baal) szó tulajdonost, a házasodás birtoklást jelent a héberben. A leányt apja - vagy halála után legidősebb bátyja - eladta a leendő férj apjával kialkudott hozományért (Ter 4,19;6,2 stb.). A Második Törvénykönyv azonban már valamivel kedvezőbb helyzetet biztosított a nőknek. A tizedik parancs szövegének megváltoztatásával a feleséget kiemelte a férj tulajdonában lévő birtoktárgyak közül, védte érdekeit és becsületét is (MTörv 5,21;12,12-18;16,11-14 stb.).

A romantikus szerelem és a családi élet bensőséges szeretete is kifejezésre jut a Bibliában. Megtalálható a kiemelkedő női személyiségek szerepének elismerése is; elég megemlítenünk Mirjam próféta (Kiv 15,21) és Debóra bíra (Bír 5) nevét. A prófétaság adományát nők is szabadon gyakorolhatták. A feleség nemegyszer férje szerelmeként áll a Biblia lapjain, fontos szerepe van, tisztelni kell őt, szavát meg kell hallgatni. A prófétikus írásokban találunk olyan szövegeket is, amelyek a házasságot az Istennel kötött szövetség jelképének tekintik (Oz 2,4). Izrael szövetséggel szembeni hűtlensége hasonló a házasságtöréshez vagy a prostitúcióhoz (Iz 1,21kk; Jer 3,7kk). Az Énekek éneke pedig a jegyesek közötti szenvedélyes szerelemnek ad ékes szavú és mélyen vallásos kifejezést. A keresztény aszkétikus irodalomban ez a szenvedélyes szerelem gyakran szerepel a Megváltó, valamint a halálában és föltámadásában újjászületett ember közötti kapcsolat jelképeként.

Az ószövetségi házasság célja

Az Ószövetség népe számára a házasság nem a szexuális aktivitás törvényessé tételét, hanem a gyermeknemzést és a családok közötti kapcsolatok létrehozását vagy megerősítését szolgálta. Fiúgyermek hiányában a legközelebbi férfi hozzátartozó kötelessége volt fiú utódot nemzeni az elhunyt számára. A bibliai Onan bűne nem önkielégítés volt, hanem ennek a törvénynek a megszegése. Ő maga akarta örökölni elhunyt testvérének vagyonát, ezért ontotta földre magját (Ter 38,9). A rokonok közötti szexuális kapcsolat szabályait tehát nemcsak a leszármazás közelsége (a vérfertőzés tilalma), hanem a rokonok közötti társadalmi kötelezettség is befolyásolta.

Az egynejűség Dávid korára már általános gyakorlattá vált, noha a királyok között még nem volt ritkaság a diplomáciai megfontolásból létrejövő többnejűség. A Második Törvénykönyv elítélte ezt, de nem az erkölcstelenség, hanem a bálványimádás veszélye miatt (MTörv 17,17).

A nemi élet szabályozása

A férj és a feleség szexuális magatartásának szabályai jelentősen eltértek. A férj saját házasságát nem sérthette meg házasságtöréssel. Számára a házasságon kívüli szexuális aktivitás csak egy másik izraelita férfi jegyesével vagy házastársával volt tilos. Ez ugyanis megsértette volna honfitársa tulajdonjogát. Ezért a vétségért a Törvény halálbüntetést szabott ki mindkét félre (Kiv 20,14-17; Lev 20,10; MTörv 5,18-21; 22,22). Ha egy izraelita hajadonnal lépett szexuális kapcsolatra, a nő apjának engedélyével feleségül kellett vennie őt, ha az apa tiltakozott, az általa megszabott bírságot kellett számára kifizetnie (Kiv 22,15-16). A Második Törvénykönyv azonban az ilyen kapcsolatot elsősorban már a nő elleni sérelemnek tekintette, és azt írta elő, hogy a sértő vegye őt feleségül (MTörv 22,28-29). A férj szolgákkal, rabszolgákkal, pogány nőkkel létrejött szexuális kapcsolatait nem büntették. A házasság előtti szüzesség a nő számára viszont bizonyítandó követelmény volt. A szexuális kapcsolatot tehát lényegében a családfő tulajdonjoga alapján szabályozták.

A rituális tisztaság érdekében

A zsidó erkölcsfelfogás nem ismerte a természettörvény fogalmát, tehát nem beszélt előre megállapítható, feltétel nélküli és általánosan érvényes erkölcsi törvényekről sem. Ezért a szexuális magatartás legtöbb követelményét a rituális tisztaság szabályaiban rögzítették. Ezek a szabályok valójában az illendőség, a higiénia, valamint a társadalmi szokások és a vallásgyakorlat bizonyos előírásait fektették le. Ezek megtartásával fejezték ki a választott nép tagjai nemzeti, kulturális és vallási hovatartozásukat, és biztosították társadalmi életük rendezettségét.

A születés és a halál iránti ösztönös ősi tiszteletből fakadt a nemiszervek váladékainak és a vérnek a rituális fontossága. A menstruáció, a gyermekszülés, az éjszakai magömlés tisztulási szertartások elvégzése nélkül akadályt jelentett a szexuális aktusban vagy az istentiszteleten való részvételben . Nem erkölcsi hibáért végzendő elégtétel volt ez, hanem a vélt tisztátalanság terjedésének megakadályozását és a menstruáció esetében a személyes higiénia biztosítását is szolgálta.

A spermium tisztelete lehetett az egyik magyarázata a férfiak közötti homoszexuális kapcsolódás tilalmának is, hasonló tilalom ugyanis nem létezett a nők közötti szexuális kapcsolatra vonatkozóan (Lev 18,22; 20,1-21). Ezt a tilalmat egy másik szempont is alátámasztotta. Kizárólagos sajátosságokat nem volt szabad összekeverni, mert ebből "konfúzió" származott (Lev 18,23). Ezért például tilos volt két különböző növény termesztése ugyanazon a területen, vagy két állatfajta összepárosítása; szőttes sem készülhetett két különböző fonalból (Lev 19,19). Ugyanígy tilos volt a férfi-női szexuális magatartás és öltözet felcserélése is. (Lev 18,22; 20,13; MTörv 22,5).

A nemiszervek felfedése is tilos és kivételes helyzetektől eltekintve nagy szégyen, súlyos illetlenség volt (Ter 9,21-23; 2Sám 6,20; 10,4; Iz 20,2-4;47,3). Hasonlóan visszatetsző volt az abnormális nemiszerv is, a megcsonkított levita nem végezhetett kultikus cselekményt (MTörv 23,2; Lev 21,20). A vérfertőzés tilalma az utódra is kiterjedt (Lev 18,6-16; MTörv 27,23). Az ilyen cselekményből született gyermek is tisztátalanná vált, és a közösségből is kizárták (MTörv 23,3). A nemi tisztátalanság nemcsak a vétkeseket, hanem magát a földet is tisztátalanná tette (Lev 18,25,28; 19,29; Szám 5,3; MTörv 24,4; Jer 3,2,9).

(Folytatjuk)

Somfai Béla



Forrás: http://magazin.ujember.katolikus.hu/Archivum/2002.07/12.html