Nancy Reagan, az amerikai exelnök felesége könyvben tette közzé azokat a leveleket, amelyeket férje az elsõ találkozástól kezdve írt nap mint nap egészen addig, amíg az Alzheimer-kór el nem hatalmasodott rajta. Ronald Reagan állandóan írt: az 50-es években még színészként a vonaton, az elnökválasztási kampány idején szállodákban, késõbb az elnöki repülõgépen. ?Szeretlek, szeretlek és szeretlek? ? írta az elnök Nancynek a Fehér Ház fejlécével ellátott papírra, az elnöki szobában két magas rangú kormányhivatalnok fogadása közt.

Pénelopé

Ithaka királynéja, Odüsszeusz felesége, Helené unokatestvére. Homérosz Odüsszeiájában^[1] az asszonyi hûség megtestesítõje, aki húsz éven át (a tíz évig tartó trójai háború és az ugyancsak tíz évig tartó kalandos hazatérés alatt) várakozott férjére, míg az végül hazatérhetett. Pénelopé egyik unokatestvére, Klütaimnésztra, aki hazatérõ férjét, Agamemnónt szeretõjével szövetkezve meggyilkolta, Pénelopé ellenpárja a mondakörben.

Pénelopé Ikariosz spártai uralkodó és Periboia najád lánya.

A kritikusok és a közvélemény egyetértenek abban, hogy Shakespeare mûve, a Rómeó és Júlia minden idõk legmegkapóbb szerelmi története. Vajon valóban éltek-e a ?gonosz csillagzat" alatt született szerelmesek ? Vagy az egymással vetélkedõ Montague és Capulet családok valami egészen másnak a jelképei lennének ?

A szép Verona tárul itt elénk / Hol két jeles család vetélkedett. / Õs gyûlölség új csatákon ég / És polgár-vér szennyez polgár kezet / Vad vérükbõl egy baljós pár fakadt: / Gonosz csillagzatok szülöttei..."

E szavakkal kezdi William Shakespeare halhatatlan tragédiáját, a világirodalom talán leghíresebb szerelmespárjának meséjét.

A nyugati világ szexuáletikája a zsidó-keresztény erkölcsi hagyományban gyökerezik. Ennek a hagyománynak az alapjait a Szentírás több ezer éves vallási és erkölcsi tanítása õrzi számunkra, melynek legfontosabb elemeit már a teremtéstörténetben megtaláljuk. Ez a forrás két, egymást kiegészítõ szempont szerint rögzíti ennek az erkölcsszemléletnek az alapvetõ megállapítása.

A jahvista hagyomány (Kr.e. kb. 950) szerint a férfi és a nõ egyenrangú felek és egymás segítõtársai.

A csont, mint szimbólum, már az ember teremtéstörténeténél helyet követel magának.

A Szentírás elbeszélései - ha megfogalmazásuk mesés is - képletes nyelvükön komoly tartalmat fejeznek ki, s ha végigelmélkedjük õket, hozzáférhetünk üzenetükhöz.

Az ember teremtésérõl szóló részben a ha adam héber kifejezés általában egy embert jelöl, tehát nem személynév. Annyit jelent: sárga földbõl való.

Miután Isten megalkotta az embert, a Biblia képszerû szavai szerint az orrába fújta az élet leheletét, így lett az lelkes, élõ lénnyé.

Tehát nem egy konkrét férfiról szól a teremtéstörténet.

Az Ádám név mégis meggyökeresedett: ádámcsutkáról is beszélünk például, de ennek természetesen csak tréfás eredetmagyarázata az, hogy akkor keletkezett, mikor Ádámnak a torkán akadt az alma csutkája.